Szóvihar

A vers véresen komoly játék. Lackfi János Kosztolányi és Weöres szellemében bukfencezik a szavakkal, szárnyat igéz rájuk, röpteti őket. Amit csinál, nem csak bot és vászon, hanem bizony zászló, rajta az élet címere. Tolla alól kikerül fogyókúra-sanzon, radiátor-keringő, hátborzongató madrigál, Skoda-dal, útszéli ballada, lángoló szabadvers, virtuóz Énekek Éneke-változat, elégia a villamosgarázsról, rongyszőnyeg közmondásokból, meditáció öt pár kínai zokniról (együtt olcsóbb). A vers a legjobb utazási iroda. Elröpít ezer kilométerekre, ezer évekre, szinte szédülünk. Látjuk, ahogy egy kéz leírja az Ómagyar Mária-siralom sorait. Ahogy komoly szakik suvickolják a csillagokat, nehogy már hiába fizessük a fényreklámot. Ahogy a Szent Dénes-templom kriptájában márványkirályok alszanak. Ahogy a költészet nudista strandján a napkorongot használják gumilabdának. Ahogy az égbolt húslevesében járókelők úszkálnak, mint cupákok. Ahogy a szerelmesek egymás testéről eszik le a mazsolát. Ahogy a gyerekek zsivány tekintetükkel felrobbantják a világot. Egy irodalmi estre várva valaki így szólt a mellette ülőhöz: Tudod miért akartam eljönni? Mert ez a Lackfi olyan mostani költő. Mostani és mindenkori.