Részletek
Az idő megszépíti az emlékeket – tartja a mondás, de azt hiszem, ez rám nem vonatkozik. Az én múltamat az idő se szépítette meg, pedig immár közel negyedszázad távlatából idézem fel. Ami akkor szépnek tűnt, azokat a pillanatokat ma szép emlékként őrzöm, ami az életemet megkeserítette, azoktól a borzalmaktól ma is a hideg ráz.
A romantikus találkozások, a meghitt beszélgetések, a szerelmes napok kellemes emlékeket ébresztenek bennem, de a szűnni nem akaró bizonytalanságokra, a folytonos menekülésekre és a kapott pofonokra gondolva még ma is szorongás fog el.
Nem tartottam magam szépnek, hiú se voltam. Otthon én voltam a család kedvence, anyukám, apukám, nagymamám szeme fénye. Emlékeim szerint családunk anyagiakban soha nem szenvedett hiányt. Édesapám elismert vállalkozóként aránylag jól keresett.
Olyan kis faluban nevelkedtem, ahol az erkölcs a legféltettebb kincsek közé tartozott. Nálunk lánykoromban még az „Amilyen virágot szakítasz, olyat szagolsz” elv uralkodott. Voltak veszekedések, félrelépések, kicsapongások, de válások nem. Ki kivel házasodott, azzal élte le az életét. Nos, ilyen közegből kerültem én egy járási székhely középiskolájába.