A Szent László legenda szóban és kébekben

A középkori templomainkban látható, ún. Szent László-legendát, krónikáink szövege alapján, az országba betörő kunokkal vívott 1068. évi kerlési / cserhalmi csatával szokás kapcsolatba hozni. E szerint: Szent László király üldözőbe veszi a keresztény leányt elrabló kunt, megvív vele, s a leány segítségével legyőzi. Közelünkben a rimabányai és karaszkói templomban látható ez a falkép-ciklus, de szinte bizonyos, hogy a 18. század utolsó harmadában elbontott rimaszombati templomban is megvolt.

Egy évszázada él a sejtés, hogy a legenda az elveszettnek hitt magyar hősepika emlékét őrzi! Noha az elmúlt évszázad alatt a sejtés már-már bizonyossággá szilárdult, a legenda a legutóbbi időkig megőrizte titkát. A múlt idő használatát az indokolja, hogy Gömörből, Rimaszécsből előkerült a szinte teljes szövegváltozat, amely a legendát is megvilágítja. Ezt az egyedülálló anyagot B. Kovács István tavaly karácsonyra megjelent könyvében (Világ Vitéze. Magyar hősepika) adta közre. Tanulmányában mindezt részletekbe menően kifejtette, megcáfolva azt a két évszázad óta belénk idegződött vélekedést, hogy a honfoglalás előtti magyar hősepika elveszett volna. Bebizonyította azt is, hogy a középkori Szent László-legenda ennek a pogány hősepikának keresztény köntösbe bújtatott változata. Ezt a témát tárgyalja a jelen könyv is. A bevezető tanulmányt („Világ-Szépségë, majd akit ő kiválaszt, azé’ lësz!”) B. Kovács István írta, aki egyben a könyv szerkesztője is, a falképek fotóit pedig Móser Zoltán készítette. A könyv azonban nem csupán a legendát, annak hősepikai előzményeit mutatja be, de – összhangban a Szent László Emlékév célkitűzéseivel – kitér arra is, hogyan vált a történetben szereplő leány később az ország patrónájává, illetve az eredetileg pogány epikus hős László által kereszténnyé és szentté. Érzékelteti azt az átalakulást, amelynek következtében pogány hősepikánkból keresztyén nemzeti mítosz lett.

A legenda eszmeiségét az a Prohászka Ottokár székesfehérvári római katolikus püspök fogalmazta meg a legszebben a trianoni döntést követő bódultságban, aki a losonci református gimnáziumban tanult meg magyarul érezni és gondolkodni. „Szent László nem tanít, ő nem apostol, de ő küzd, harcol, s győz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel vezeti be az Egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök, a magyar kar, a bátor szív, amelytől egy világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott a kereszténységben. Az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem, mert a nemzet akkor válik kereszténnyé, amikor eszményeit keresztelik meg.“

Ennek a szándéknak a jegyében „keresztelték meg“, azt a pogány magyar hősi epikát, amelyet a nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsóján a néhai ötvösmester aranyba foglalt, s immáron, átértelmezve, legrégibb krónikáinkban és templomaink falán is megörökítettek.

Az A4-es formátumú, 115 oldalnyi, reprezentatív kiállítású kötet nem csupán a paradigmaváltás szükségességét veti fel a magyar hősepikával kapcsolatban, de erősíti önismeretünket, s a politikai határokat átívelő nemzeti egység eszmeiségét is. A hősepika ugyanis több mint szakmai kérdés. A hősepika nemzeti ügy! Jelkép, amelynek ott a helye legszentebb közösségi szimbólumaink, a koronázási ékszerek, címer, zászló és himnusz mellett.

A rimaszombati székhelyű Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület gondozásában megjelent könyv kiadását a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatta.